Három elhagyott farkaskölyök merész elhatározásra ösztönöz egy férfit: közéjük költözik, és a falkavezér szerepét magára öltve megtanítja őket a vadonban való túlélésre. A National Geographic Channel A farkasember című egyórás különkiadása Shaun Ellis egyedülálló történetét meséli el, melyben a férfi addigi életét feladva nem csupán összeköltözik kedvenceivel, de egy idő után már úgy is üvölt, vicsorog és nyaldossa társait, mintha egy lenne közülük, sőt még a döghúst is leplezetlen falánksággal tömi magába.
A filmben egy különös ember útját követhetjük nyomon a farkastársadalom bonyolult szabályrendszerének megértése felé; e tanulási folyamat során azonban észrevétlenül ő maga is a vizsgált társadalom részévé – sőt: a falka elfogadott vezérévé – válik... „Bár sokan vérszomjas gyilkosokként beszélnek a farkasokról, én mostanra megismertem őket, és már családtagokként tekintek rájuk” – mondja kedvenceiről a farkasember.
Sokan különcként és őrültként tekintenek rá. Mi vesz rá egy kutatót, hogy az emberi világból kilépve teljesen belemerüljön a farkastársadalomba? Vajon a hagyományos kutatásokat mennyiben segíthetik elő ezek a radikális módszerek? És melyek azok az ismeretek ezzel a rettegett és elhamarkodottan megítélt fajjal kapcsolatban, amelyek felfedezése csak a belső szemlélő számára adathat meg?
Shaun első pillantásra egy átlagos városi csavargónak tűnik: cipzáros pulóvert és sáros tornacipőt visel, hosszú haja kuszán omlik a vállára, bőre pedig cserzett és ápolatlan. Bár brit akcentussal beszél, szavai közé minduntalan fenyegető morgások és üvöltések vegyülnek, olykor-olykor pedig odabújik valamelyik neveltjéhez, hogy egy arcnyalintással mélyítse tovább családi kötelékeit.
A film a farkaskölykök nevelkedésének valamennyi állomását végigkíséri – azoktól az időtől kezdve, amikor a húst még Shaun szájából ették, egészen addig a pontig, amikor gazdájuk fejére nőve Shaunt letaszították falkavezéri trónjáról. A műsorban a különc kutató a falka valamennyi rezdülését kommentálja, megmagyarázza számunkra: megtudjuk, hogy melyik a megfelelő morgásfajta a rivális falka távol tartására, szemtanúi lehetünk a frissen elejtett prédáért való versengésnek, és megtudjuk, hogy milyen szabályok érvényesülnek a táplálék a falkatagok közötti elosztása során.
Shaun a szaglás fontosságát is feltárja előttünk; megtudjuk, hogy az illatanyagoknak az egyedek egymás közötti kommunikációja és a külvilág érzékelése terén egyaránt fontos szerepe van a farkasok társadalmában.
És végül azzal is szembesülünk, amit már eddig is sejtettünk: hogy a farkasok közötti helytállás, a természet törvényeinek és a falka szabályainak való megfelelés egy mindennapos küzdelem, melynek oltárán az embernek mindent fel kell áldoznia: életét, házasságát, családját.
A farkastársadalom belső világába egyedülálló bepillantást nyújtó A farkasember forradalmian új lehetséges utakat nyit meg a faj – minden korábbinál mélyebb – megismerésére vágyó kutatók előtt, és személyes közelségbe hoz hozzánk egy különös falkát, mely egy embert választott vezéréül...
Az alábbiakban – „Spirit of the Wolf” című könyvéből szemezgetve – Shaun néhány megfigyelését adjuk közre a farkasok komplex kommunikációs rendszerével kapcsolatban.
A vonítás az egymással vizuális kontaktusban nem lévő falkatagok nagy távolságokat áthidaló kommunikációs eszköze. Afféle konfliktusmegelőző módszerként rivális falkák egyedei között is használatos, hiszen a farkasüvöltés ideális körülmények között akár 16 kilométeres távolságba is elhallatszik!
A farkasok előszeretettel vonítanak magaslati pontokról, hogy hangjuk nagyobb távolságra eljusson. Gyakran látni félkörívben álló farkasokat, amint több irányba üvöltenek egyszerre.
A falkától elkeveredett farkasok gyakran vonítanak társaik után, hogy így határozzák meg helyzetüket.
A védekező vonítás mély hangszínű, az ellenség elbátortalanítására, a helymeghatározó vonítás pedig magas hangszínű és elnyújtott, a társak válaszát követelve. A rákövetkező üvöltés a válasz függvényében lehet magas, melynek bátorítás, vagy mély, minek elbátortalanítás a szándéka.
A gyülekező vonítás a falkatagokat hívja a család tartózkodási helyére. Tónusa magas, de gyászos is egyben, így ösztökélve azonnali találkozásra. A gyülekező vonításokat olykor – hibásan – gyászvonításként értelmezik, mely egy falkatag halálát tudatná a társakkal.
A vonítást, mint a kommunikáció egyik formáját a szülők igen korán elkezdik megtanítani a kölyköknek. A jól teljesítő tanulók dicséretben és húsjutalomban részesülnek.
Minden egyes farkas más hangon üvölt – a falkán belüli státusza függvényében.
Az alfa pár vonítása mély tónusú, jelezve a hang kibocsátóinak magas státuszát. Az alfák rendszerint több rövid vonítás után hosszabb ideig csendben maradnak, és fülelnek. Az esetleges válaszoktól függ, hogy a falka továbbmehet-e, vagy megállásra kényszerül.
Az alfa farkasok ritkán bocsátkoznak vonításos „eszmecserébe”, de ha a falka már „beszédbe” elegyedett egy szomszéd falkával, magányos példánnyal, vagy vadászat közben elkeveredett farkassal, rendszerint átveszik az irányítást. Ha az alfák úgy döntenek, hogy a falkának további vonításokkal kell hírt adnia magáról, több hosszú, mély üvöltéssel maguk állnak a kórus élére, ha pedig meg szeretnék állítani a falkát, két-három gyors egymásutánban kibocsátott rövid üvöltéssel adnak hangot szándékuknak.
A falkában az alfa párt a béták követik a ranglétrán. A béták vonítása mérsékelten mély tónusú: kevésbé mély, mint az alfáké, de mélyebb, mint a falka többi tagjáé. Üvöltéseik háromszor-négyszer olyan hosszúak, mint az alfákéi, erőt és folytonosságot kölcsönözve a falka hangjeleinek.
A ranglétra középső részén helyet foglaló farkasoknak a többi falka összezavarása a feladata. A legkülönfélébb üvöltéstípusokat bocsátják ki magukból, hogy a riválisok ne tudják megállapítani a falka létszámát.
Az omega farkasnak a falkán belüli feszültség enyhítése a feladata. Az ő vonítása a legdallamosabb a falkában, magas és mély tónusokat egyaránt érint. Éneklésével védekezés közben is hatékonyan meg tudja nyugtatni társait.
AJÁNLOM AZ OLDALT
